Talán túlzás nélkül állíthatom, hogy tapasztalataim szerint a mai huszonévesek között kifejezetten furcsa, sőt, ciki dolog az, ha valaki aktívan politizál. Ha pedig egy pártnak a tagja, na, azt szinte kiveti maga közül a fiatal egyetemisták, főiskolások, végzős érettségizők, vagy éppen a pályakezdő álláskeresők korosztálya – egyszóval az enyém. Baj ez? Igen. Értelmetlenül utálják a "politikus" fiatalokat társaik? Sajnos nem.
Közel sem véletlen az, hogy a politika szó, vagy a pártok emlegetése, már-már zsigeri ellenérzéseket vált ki a rendszerváltás után felnőtt korosztály körében. Belénk már azt nevelték: aki politikával foglalkozik az gazember, csaló, szélhámos - magyarul: lop, csal, hazudik. Sajnos ez a leírás az utóbbi huszonöt év parlamenti politikusainak nagy többségére illik is. Ezért deklaráltuk mi már a blog első posztjában: ilyen értelemben nem vagyunk politikusok.
Mi nem gondoljuk, hogy azért, mert politikai szerepet vállalunk, mostantól mások leszünk, mint eddig. Pontosan az a gyakorlat vágta tönkre az országot, ami szerint a politikába való beleszóláshoz kizárólag pár kiváltságosnak van joga, akik valamiféle "vezető rétegnek, fejlett kasztnak" (copyright by Kerényi) képzelik magukat. A minimegbízottal ellentétben szerintem pontosan arról kéne szólnia a közéletnek, hogy a hétköznapi embereknek legyen érdemi, gyakori beleszólási lehetősége azokba a kérdésekbe, amik húsba vágóan érintik őket.
Én ezért csinálom. Azért döntöttem úgy, hogy képviselőjelölt leszek a 4K! színeiben, mert itt nem egy celebcsapatról van szó. Nem is egy olyan újnak hazudott formációról, amelyik valamelyik bukott politikus visszatérésére szerveződik. Mi mindannyian a civil élet felől érkezünk, és önkéntesként rengeteg személyes áldozatot hozunk azért, hogy tovább tudjuk őrizni a lángot. Azért politizálok, hogy maradjon esély arra, hogy a hazám a következő huszonöt évben ne süllyedjen még mélyebbre az arrogáns elitizmus mocsarában, ahol az utóbbi huszonöt év hazugságainak köszönhetően sokkal inkább egy fuldokló szerencsétlenre hasonlít az ország, mintsem egy magát kifelé küzdő hétköznapi hősre.
És persze a legfontosabb: azért is csinálom, hogy a generációm eljátszott jövőjét visszavegyük, és a mi gyerekeink már egy boldog, biztató jövőképet kínáló Magyarországon nőjenek fel. Szerintem még nincs veszve minden. A generációnknak még van esélye kirángatni saját magát ebből a kómából.
Csak rajtunk múlik.