A posztot Szöllőssy Kristóf, Budapest 4. választókerületének 4K!-s képviselőjelöltje írta.
Oké, nyilván nem ez lesz életünk legjobb két hete, de önmagában véve inkább vicces, mint elkeserítő aláírásokat gyűjteni. Az első napot arra használtuk, hogy megtapasztaljuk, mennyire könnyű összeszedni a szükséges 500-at (egyáltalán nem az) és hogy ez mennyire megy standolás nélkül (egyáltalán nem).
A pálmát egyértelműen az a fickó vitte el, aki kívül hagyta a kulcsát a zárban. Mikor ajtót nyitott, egyértelművé vált, hogy miért: szegényt felébresztettük, valószínűleg még részegen nyitott ajtót, ahogy ránéztem, éreztem is a számban azt a szörnyű ízt, ami ilyen véletlen sörözéseket követő késődélutáni szundi utáni ébredéskor sokkolja az embert. Viszont legalább aláírta - gondolom ő is érezte, hogy nincs nagyon választása, ha már szóltunk neki a kulcsról.
A második helyet holtversenyben egy nagyon hosszú nevű spanyol-magyar fiatalember, López vitte el, aki magyarul nem tudott, de a magyarországi helyzetet mégis ismerte, mint kiderült, a felesége magyar, így van, aki fordítson neki. Velük egy helyen végzett egy idős házaspár, akik közül a néni elmondta, hogy úgy döntöttek, senkit nem támogatnak. Elővettem a legmegnyerőbb unoka-mosolyomat és elmondtam neki, hogy ez most nem annyira a pártpreferenciáról szól, hanem arról, hogy meg tudom-e mérettetni magam a választásokon - ő egyből rákattant, hogy segíthet, a férje nem volt ennyire boldog, csak morgolódott, hogy mindenkinek ajtót nyit a felesége, és ha ez így megy tovább, akkor elveszi tőle a kulcsát, mert mi van, ha betörők jönnek. Mondtuk, hogy mi nem akarunk rosszat, mondta, hogy ezt elhiszi, de ajtónyitás előtt erre nincs garancia. Végül ő nem írt alá sajnos, talán kicsit tovább kellett volna ütni a vasat, de már fáradtunk, ez a vége felé volt. A szomszéd szobában épp akkor kezdődött a Story TV híradójában a szegmens a 4K!-s gyűjtésről Omárékkal, amikor a néni aláírta a papírt (vajon ha két perccel ezután érkezünk, aláírta volna a bácsi is?).
A harmadik helyre az utolsó ház 10. emeletéről ajánlom a nénit, akit főleg az győzött meg, hogy annyira elszántak vagyunk, hogy képesek voltunk felmászni a ház tetejére (a lift elromlott) az aláírásáért. Már a kezében volt a lakcímkártya, mikor erre rájött, de hozzátette, hogy akkor pláne megérdemeljük.
És még számtalan ilyen és ehhez hasonló sztori gyűlt össze a fiatal lánnyal kezdve, aki megmosolygta a legalizációt és egyből aláírta, a félmeztelen szőrtengeren át, aki szelíden elküldött minket, addig a néniig, aki leültetett minket a kanapéra és még ő köszönte meg, hogy megkerestük a lakcímkártyáját és így alá tudott írni a pártnak. Hogy azt a lakásajtót ne is említsem (megteszem), ahova egyszerűen nem mertünk becsöngetni: az ajtón egy óriási nagymagyarország matrica volt, felette egy kokárda, még feljebb pedig egy tábla azzal, hogy "A KUTYA HARAP!" (utána hallottuk, hogy nagyon harákol, nem hangzott szépen, nem bántuk meg, hogy nem kopogtunk be hozzá - viszont innen is jobbulást, nem a személyének szólt a be-nem-csöngetés, hanem az ajtajának).
Szóval ja, szívás ezt csinálni, de egyrészt jó sztorik lesznek, másrészt két hét tényleg nagyon sok, bőven meglesz. Mindenki először csinálja, szóval nem kell kétségbeesni, csak túlélni. Hajrá!
