„Menekülj, tanulj nyelveket, költözz külföldre minél hamarabb!” - ha annyi forintom lenne, ahányszor ezt hallottam már, akkor valószínűleg multimilliomos lennék, és nem lenne kérdés, hogy tudok-e maradni. A helyzet az, hogy jelenleg a közeli baráti körömből is kapásból tudnék vagy hat olyan arcot mondani, akik külföldön dolgoznak vagy tanulnak. A távolabbiból… azt el sem kezdem számolni, mert nem lenne elég hozzá nyolc kezem sem.
Miért maradtam én mégis itt, miért döntöttem úgy, hogy harcolok a lelépés helyett? A válasz nagyon egyszerű. Mert valakinek meg kell tenni. Ha mindnyájan az első percben hátralépnénk feltartott kézzel, hogy kérem, ez egy menthetetlen ország, én gyorsan el is menekülök innen, akkor soha a büdös életben nem változna semmi. Persze azt nem vitatom el, hogy a dolgok szarul állnak. Azokat a haverokat, gyerekkori barátokat is teljesen megértem, akik kimentek külföldre évekre. Sőt, el tudok képzelni olyan helyzetet, hogy az én életemben is eljöjjön az a pont, amikor felállok, és azt mondom: nekem ebből elég volt.
Amikor elkeseredettebb pillanataimban eszembe jut, hogy azért jó lenne mégis valahova emigrálni inkább, és lehetőleg még ma, akkor sem tudom igazán komolyan fontolóra venni, soha nem jut el a „tervezés” szintre sem a dolog. Nekem is sok időbe telt, mire rájöttem, hogy miért. Nem tudnék saját magammal elszámolni. Ha valaha is kiköltöznék, akkor sem egyből feltartott kézzel, ellenállás nélkül vonulnék ki az országból. Most pedig úgy érzem, hogy még közel sem tettem meg a tőlem telhető legtöbbet annak érdekében, hogy Magyarország élhetőbb ország legyen.
Persze, hallottam már sok ellenérvet. Azt, hogy naiv vagyok, a széllel szemben nem érdemes hugyozni, a magyarok úgyis birkák, „Gyúcsány meg Óbán” százmilliókból gazdálkodik, ti meg csak kis gyökerek vagytok, és még sorolhatnám. Szerintem ezek csak kifogások olyan emberektől, akik, nagyrészt egyébként önhibájukon kívül, de bizonyos értelemben már feladni kényszerültek Magyarországot.
Én most, 22 évesen, nem tartozom közéjük. És azért dolgozom hónapokon keresztül önkéntesként, azért vagyok itt, hogy lehetőleg minél kevesebb embernek kelljen itt hagyni ezt az amúgy csodálatos helyet. Azért, hogy a gyerekkori haverok ne csak Londonból skypeoljanak, hanem át tudjanak jönni egy sörre. Azért, hogy az egyik legrégebbi barátom ne csak Németországban találjon olyan munkát, amiből meg tud élni.
És nem, nem adom fel. Fiatalként, az új generáció tagjaként nem fehér zászlóval és feltartott kézzel sétálok el Hegyeshalomig. Ahogy Zapata is mondta: akkor inkább állva haljak meg.
