A posztot Pataki Viktor, a 4K! egyik önkéntese írta.
Az a helyzet, hogy igen naivan álltam neki az aláírásgyűjtésnek. Azt gondolná az átlagos, esetleg laikus ember, hogy két hét alatt azért 500 aláírást összegyűjteni egy választókerületben egyáltalán nem egy gigászi feladat - viszont a valóság az, hogy az emberek számos okból szoktak elutasítani, amikor ajánlásukat kérem pártunk egy jelöltje számára. Párat hadd vázoljak!
"Már aláírtam." - ez nem kifogás, bármennyi pártnak alá lehet írni az ajánlást. Attól, hogy még valaki elkötelezett egy párt mellett, támogathat egy, a számára szimpatikusnak ítélt irányvonalhoz hasonló elvet, hogy az legalább megmérethess magát a választáson, ahogy egy normális demokráciában illik.
"Nem szavazok." - ez nem szavazás, könyörgöm, itt csupán a választáson való indulás esélyének megadásáról van szó! Ezt a két kategóriát egyáltalán nem bírom megérteni. Természetesen még sok tipikus reakció égett bele az agyamba: "Nem írok alá semmit senkinek, majd a szavazófülke biztonságában szavazok." - a félelem az ilyen emberek szívében sajnos nem alaptalan, de a változásért nem mindig elegendő egy X, nem létezik fülkeforradalom.
"Semmi értelme, kis pártról van szó, úgyse kerültök be." - pontosan emiatt a hozzáállás miatt regnál ugyanazon politikai elit több mint két évtizede, ergo pont ezért tart ott az ország, ahol. Szerencsére van olyan is, aki meghallgatja az érvelésemet, illetve a már sokszor elismételt pár mondatos összefoglalót a 4K!-ról, aztán ellenérveket hoz fel a program ellen, a pártom ellen, és így egy értelmes, észszerű érvekre támaszkodó vitába keveredünk. Mélységes sajnálatomra, ebből az embertípusból találkoztam a legkevesebbel.
A legtöbbet említett reakciót azonban a végére tartogattam. "Ó, hagyjon már, nem foglalkozom én politikával!". Na, ezeknek az embereknek a hozzáállásával az a bajom, hogy hisztizni, azt nagyon is tudnak, de a megoldásért még ahhoz sem veszik a fáradtságot, hogy tudomást szerezzenek arról, hogy mi a fene történik az országban, amiben mindennapjaikat élik. A hab a tortán az szokott igazán lenni, amikor egy ilyen aktuálpolitikailag és/vagy politológiailag totálisan analfabéta személy még szavaz is, bár fogalma sincsen, hogy mire.
És mégis, mi tartja még bennem mindezek után a lelket? Az, hogy látom a fentebb taglalt, csalódott, és számban egyáltalán nem kevés ember arcán azt, hogy valahol örülnek nekünk. Örülnek, hogy én még hiszek a változásban, amiben nekik valamiért nincs erejük már hinni. Örülnek, hogy látnak egy 18 éves srácot, aki jót akar az országának, és ezért tesz is. És ezért tudom, hogy helyes amit csinálok. Ezért állom a sarat, és még ha nem is sikerül, én bátran nézhetek a tükörbe, és mondhatom mindenkinek:
Én tettem a változásért.
