Sok ismerősöm mondja azt, hogy elvetemült barom vagyok azért, mert belefolytam az országos politikába. Ez részben igaz is, mert abban a formában, ahogy mi csináljuk, tényleg kell egy bizonyos fokú őrültség. Na meg persze hatalmas elkötelezettség: hónapokon keresztül heti 50-60 órákat dolgozni önkéntesként nem hangzik túl vonzóan egy átlagos mai huszonéves számára, amit sajnos meg is tudok érteni.

Miért tartok ki mégis az egész mellett? Mert hétről-hétre, hónapról-hónapra jönnek a pofonok az élettől: gyerekkori barátok menekülnek külföldre tisztességes megélhetés és minőségi oktatás hiányában, egyre kevesebb és egyre kevesebbre is elég az ösztöndíj, aki itthon marad, huszonéves életerős fiatalként is iszonyatosan nehezen tud elhelyezkedni. Közben a családban, rokonságban is egyre többen vannak, akik alig találnak munkát, lassan már ott tartunk, hogy több diplomával vagy évtizedes szakmai tapasztalattal is kitörölheti a seggét az ember. Én nem szeretnék ilyen jövőt se magamnak, se a gyerekeimnek.

Mondok egy egyszerű személyes példát arról, hogyan teszi tönkre a rendszer a hétköznapi embereket: gyakorlatilag a szerencsén múlt, hogy ott és azt tanulhatom, ahol és amit szeretnék. 2011-ben jelentkeztem a BKF-re államilag finanszírozott helyre (a tandíjat nem tudtuk volna kifizetni, viszont kitűnőre érettségiztem), deklaráltan azzal a céllal, hogy televíziós és rádiós újságírást hallgassak (Ekkor már másfél éve aktívan vezettem műsort egy kisebb rádiónál.). A képzés minőségét tekintve akkoriban a főiskola az ország élvonalához tartozott ezen az alapszakon, nem csoda, hogy minden vágyam volt az, hogy fölvegyenek.

A tervem összejött, fölvettek. Nem telt el fél év, és kiderült: az új oktatási törvénynek köszönhetően 2012-től az iskola az összes alapszakot tekintve 0, azaz nulla darab államilag támogatott férőhelyet kap. El voltam hűlve, a gyakorlatban ez azt jelenti ugyanis, hogy ha akár csak egy-másfél hónappal később születek meg, akkor (az évvesztesség miatt) lecsúsztam volna arról a lehetőségről, ami eddig életem egyik legjobb döntésének bizonyult.

Ez az, ami ellen én személy szerint harcolok. Az egyeztetés nélküli, fűnyíró-szerű döntések, a tényleges, állampolgári beleszólás teljes hiánya, és az a - sajnos általánosnak mondható - gyakorlat, hogy pont azokat nem kérdezik meg egyáltalán, akiket a döntés érint.

Én ezt szeretném elérni. Hogy közösen, összefogva, az ötleteket a közösbe bedobva csináljunk egy jobb országot. Egy olyat, ahol a hétköznapi emberek szava számít. Egy olyat, ahol nem a fejünk fölött hozzák meg a döntéseket. Egy olyat, ahol a döntések azoknak az érdekeit szolgálják, akikről szólnak.